Nazar

 

Fekete, ragacsos kátrány a bimbódzó virág szárán.
A gyűlölet kígyója, amely a szerelmes szívekre fonódik.
A szenvedély egy gyenge pillanata, mely eltompítja a józan ítélőképességet.
Folt a fehéren, árnyéka a fénynek; Nazar.

***

Véletlen találkozások, elpöttyentett szavak, egy tekintet. A Nazar a sors gonosz kistesója. Ott kacag minden pofonban, irigy szempárban, rossz döntésben. Ragályosabb, mint a legrútabb kórság és ha egyszer rád feni a fogát, jaj neked! Éjszaka a mellkasodra ül, jeges szorítással megragad, majd könyörtelenül bekebelez. Láthatatlan fekete felhő ez, mely szüntelen körülleng.
 

Siess, és akassz egy amulettet a nyakadba! Különben úgy jársz, mint mi…
   

 

 

Izabell

 

Sosem hallottam a Kartal Denkel nevet, mielőtt a tévében elénekelték volna az egyik számát. Az előzetes felkonfóból annyit értettem meg, hogy török dalról van szó, és tulajdonképpen ez a tény sem jelentett többlet információt. Talán a térképen nagy nehezen el tudtam volna helyezni az országot, de ha megkérdezik, hogy Isztambul vagy Ankara-e a főváros, abba beletört volna a bicskám.
Áhitattal néztem, ahogy egy magyar fickót szinte négernek sminkeltek és filctollal szakállat rajzoltak neki. Hmm, a törökök aztán feketék lehetnek, de hogy ennyire hasonlítsanak Ben Stillerre…
Anya mellettem ült a kanapén, én pedig ösztönösen ráztam magam a keleties zenére.

- Amikor kicsi voltál imádtad ezt a számot! Körbe-körbe rohangáltál a nappaliban és mindenkinek dobáltad a puszikat.

Elpirultam. Cikis volt a nyelv, az eredeti énekes fotója elborzasztott, az égő kislánykorszakom említésétől pedig felállt a szőr a hátamon. Az a típus voltam, aki előre kitalálta mit fog mondani a boltban a pénztárosnak, és ha ne adj’ Isten megbotlott a nyelvem, órákig emésztettem magam a hibán. Most is éreztem, ahogy kipirosodik az arcom a gondolattól, hogy valaha ezért a fickóért rajongtam. A legégőbb mégis az volt, hogy alig vártam, hogy a szobámban legyek és a fülesen újrahallgassam a dalt.  

- Nem emlékszem már. – Ez történetesen igaz volt. – Hogy is hívják az énekes csávót?

- Kartal…talán Denkel.

- Hmm, oké – válaszoltam csekély érdeklődést mutatva, miközben fejben folyamatosan kántáltam a nevet, nehogy elfelejtsem.

 

Zajzon

 

Felkeltem, kivettem egy Gucci alsógatyát a fiókból és megszagoltam, hogy tényleg tiszta-e. Kiszedtem a csipát a szememből, kávét töltöttem a termoszba és közben fel sem merült bennem, hogy ezen a napon valami sorsfordító fog történni. Nem gondoltam, hogy rám fog írni egy lány, akinek pufók arca van és nutella színű tekintete. Pofátlanul, sőt szemérmetlenül különc volt. És az a közöny, amellyel ezt tudomásul vette, pláne felkorbácsolta az indulatokat.  
Kinyitottam a cipősszekrényt, vérző szívvel megsimogattam a Michael Jordan csukát, majd előhúztam a jóöreg makkost.

-  Egy perc néma csönd a cipőért, ami egy havi fizu volt, és két hónapja a szekrényben rohad, mert a szaros munkán kívül lófaszt se csinálok. – Suzyra néztem, akitől legalább egy vigasztaló dorombolást vártam volna, de horkoláson kívül nem sok együttérzést mutatott. – Hazafelé hozok neked finom kekszet.

Hirtelen megpillantottam magam az előszobatükörben, ahogy előrehajolva csücsörítek és a macskának gügyögök. Ez kész…márcsak egy lúzer cetli hiányzik a homlokomról.
A zsúfolt liftben richtig azzal a boszorkánnyal futok össze, aki tegnap jelentet rendezett a hangos zene miatt! Ennyi idősen nem kéne már süketnek lennie? Éppen bepattantam volna az Audiba, amikor vagy nyolcszázat rezzent a mobil a zsebemben. Az Interpals értesítések általában azt jelentették, hogy egy kiéhezett csaj mindjárt ledobja nekem a cicifixet. Kivéve ma. Úgy látszik ez márcsak egy ilyen nap…

Szia! Tudom mennyire gáz ezzel indítani, de kiköpött úgy nézel ki, mint Kartal Denkel. Amúgy láttam a neved mellett a török zászlót és gondoltam barátnak jelöllek. Ha néha lenne időd beszélgetni és tanítani pár dolgot törökül, hálás lennék! 
 

Lassan kezdtem beletörődni, hogy hasonlítok egy török énekesre, de azon kívül semmi több. Na jó, legalább egy olyan énekesre hasonlítottam, akinek a pofájával lehetett csajozni. Gyorsan a lány profiljára navigáltan, hogy villámcsekkoljam a fotóit. Ohh, magyar!

Hellóka! Ne értsd félre, de te vagy a nap meglepetése. Mit szólsz, ha azt mondom, hogy én is magyar vagyok? Oké, csak félig, apai ágon…de akkor is hűha! Ritkán botlok bele magyarokba, akik ráadásul törökül akarnak tanulni. Mindegy, vedd úgy, hogy vállalom a kihívást!. Most robogok munkába, de ha beértem dumálhatnánk. Ez a meló egyébként is egy agyhalál.

 

***

 

- Amúgy hány éves is vagy? Oké, tahóság ilyet kérdezni egy hölgytől, de te nagyon fiatalkának látszol. – Lazán hátradőltem az irodai forgószékben, a mobilt pedig a vállam és a fülém közé szorítottam.

- Tizennégy, de légyszi ne akadj ki! – Nem saccoltam volna magamtól se többnek, de abban reménykedtem, hogy azért egy-két évet ráfüllent.

- Nem akadtam ki…mármint kiakadtam, de nem olyan értelemben, ahogy hiszed. Óriásbébi vagyok, szóval simán lehet, hogy érettebb vagy. Na jó, de ha eljárna a szád én letagadom, hogy tudtam a korod! A látszatra legalább adjunk! – nevettem. – Azt nem értem, hogy miért vagy fent egy ilyen oldalon…Tudom-tudom nyelvtanulás, nemzetközi levelezőpartnerek…csak sok a perverz.

- Magadból indulsz ki? – Olyan csintalan, kacér, de mégis ártatlan kis hangja volt. Pont amilyentől a korombeli pasik nadrágja dudorodik is. Egyszerre elkapott az undor; meg kell védenem ezt a kislányt, aki azt hiszi, mindenki olyan mint ő.

- Nem cink itt ismerkedni, csak sajna vannak, akik… - szüntet tartottam. - Inkább elmesélek valamit, oké? A húgom tizenhárom volt, amikor éjjelente elkezdett kiszökdösni otthonról. Nem tudom anyáéknak hogy nem tűnt fel ez az egész, de én sokszor láttam rajta, hogy másnapos, mintha pár hónap alatt teljesen más emberré vált volna. Végül kiderült, hogy az egyik ankarai bárban, hát… egy harmincas csóka kihasználta az alkalmat, gondolom nem kell részletezni, hogy ez mit jelent. Persze a húgom esküvőről álmodozott. Anyáméknak kellett volna pontot tenni ennek a szarakodásnak a végére, de ők gyengekezűek voltak. Szóval fogtam magam és követtem a fickót hazáig. A húgomnak tudta ám adni a bankot, de igazából nem volt több egy ócska ganénál. A lényeg, hogy aztán leszállt Cinthiáról, és én lettem a szemét báty.

- Sajnálom a húgodat, tényleg. De én tudok vigyázni magamra.

- Ez most olyan tipik tiniszövegnek hangzott. Jaa, bocs…ez az is volt. Szóval elhatároztad, hogy netes ámokfutásba kezdesz… Legalább azt ígérd meg, hogy pasikkal nem chatelsz!

- Oké, akkor ég önnel, drága Zajzon! Elég sajnálatos, de a parancs az parancs. – Ahogy beszélt, az a gondolat járt a fejemben, hogy az iróniát erre az édes hangra találták ki.

- Jó tudni, hogy ilyen szófogadó kislány vagy. De azért törökül még megtaníthatlak?

- Legyen, de csak ha előbb mesélsz az apádról!

- Wow, hogy jutottunk el oda, hogy te szabsz feltételeket? – Ennyire érződött volna rajtam, hogy éhezem a társaságot? - Na és apámról mit szeretnél hallani?

- Bármit. Például, hogy miért jött Törökországba? Vagy hogy valaha elhozott-e Budapestre?

- Három éve meghalt, de ő volt a legnagyszerűbb ember… - kezdtem mesélni Izának, a mese pedig egyre kacifántosabbá és hosszabbá vált, mígnem már szinte egyáltalán nem a török nyelvtanról szólt.

 

 

Izabell

 

Tizennégy évesen azt a korszakomat éltem, amikor tele volt a hócipőm a világgal – különösképpen a családommal – és ahelyett, hogy rock bandák számait üvöltettem volna, vagy extrém színűre festem a hajam, én inkább férjhez akartam menni. Hogy volt-e szerelmem? Az meg minek? Szerelemre csak a lúzereknek van szüksége a házassághoz. Imádtam Zajzont, talán túlságosan is ahhoz, hogy őt szemeljem ki áldozatnak. Minden nap beszéltünk és én hálát adtam, amiért egy olyan őszinte fiúbarátot kaptam, aki stikában nem próbált a szoknyám alá lesni. Nem tekintett rám nőként, sőt azzal viccelődött, hogy nutellás a szám sarka, én pedig bőszen kezdtem törölgetni, attól függetlenül, hogy ettem-e nutellát. Zajzonnal egy olyan titkos kívánságom vált valóra, amit ki se kellett mondanom ahhoz, hogy ő teljesítsen. Mintha kölykök lettünk volna, akik annyi különbséget látnak fiú és lány között, hogy az egyiknek rövid a haja, a másiknak meg hosszú.
De bármennyire erős legyen is a szeretet, egy kamaszlány legfőbb igényét egyetlen barát sem elégítheti ki. Szerelmet akartam, pontosítva inkább valakit, aki engem szeret. Vajon mi sülhet ki abból, ha egy tini a szobájában ücsörög, kezében a laptop, az ajtó kulcsra zárva és éppen eldönti, hogy egyszerűen felkutatja a nagy őt? Miután a Zajzival kötött ismeretségünk pozitív irányba tartott, elkönyveltem, hogy az Interpalsról terjesztett rémmeséi légből kapottak. Ekkortájt két alapvető elmélet határozta meg a világról alkotott képem: Egy, az emberek nem bántanának egy ártatlan lányt. Kettő, én ilyen ártatlan lány vagyok. Valamiért abban a téves elképzelésben ringattam magam, hogy a saját jóságom ellenszere mások gonoszságának. És a naivitás szárnyakat adott.
Beléptem a ritkán használt fiókomba és elkezdtem böngészni a profilokat. Körülbelül annyi időt szántam a témára, mint egy étteremben az étlapra.
Szóval, hogyan csábít egy kislány? Ugyan sok mindent nem tudtam felmutatni, amit egy érett nő igen, azonban valami mégiscsak volt a tarsolyomban: angyali báj. Az összes huszonöt plusszos nő ezért küzdött, én pedig csak mosolyra húztam a számat és tádámm. Nem botox, nem töltött orcák, nem utólag kiszabott gödröcskék, csak gyermeki hamvasság. Persze, tudtam, hogy ez mulandó, de addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Végül hosszas szemlélődés után barátnak jelöltem valakit, aki merő véletlenségből pont Budapesten lakott. Nem akartam elárasztani az oldalamat nyáladzó férfiak leveleivel, úgyhogy egyelőre minden figyelmem rá irányult. Cemilre. - olyan halkan sziszegtem a nevét, hogy el se akartam hinni, hogy ténylegesen kimondtam. Elvesztem a zöld szempárban, amely még fényképen keresztül is ontotta magából a hideget. Üres és üveges volt a tekintete. Volt benne valami megfoghatatlan és egyszerre ijesztő. Azt hiszem, az én pillantásom közel sem volt ennyire titokzatos, úgyhogy az üzenetemmel kellett villantanom.

 

,,Szia! Izának hívnak és láttam, hogy te is tagja vagy a Magyar–török barátság csoportnak. Már tanulok törökül egy ideje, és jó lenne gyakorolni valakivel. Nagyon érdekel az országod és a kultúrád. Ha gondolod, beszélgessünk!

Szép estét,

Iza”

 

Kicsit kamunak éreztem a „törökül tanulok” szöveget, sőt ez talán még egy tizennégy évestől is feltűnően ártatlan kezdés. Szegény Zajzon, sértőnek érezné, hogy más „török tanárokra” is kacsintgatok…

,,Szia Iza! Milyen szép neved van! El sem hiszed, mennyire jólesik hallani, hogy szereted Törökországot. Sokan itt Európában nem rajonganak a muszlimokért. Amúgy, ha törökül akarsz tanulni, a legjobbhoz fordultál. Mesélj valamit magadról! Az tény, hogy gyönyörű vagy. Ezen kívül mit érdemes tudni rólad?”

Reméltem, hogy nem várat évszázadokig a válasszal, de Cemil olyan gyorsan írt vissza, mintha az ujját a mobil kijelzőjén várakoztatta volna, pötyögésre készen. Ez megrémített.

„Nem tudom, hogy mennyire nézted végig a profilom, de szeretném tisztázni, hogy csak tizennégy vagyok. Lehetne, hogy elvonatkoztass ettől?”

Már lelki szemeim előtt láttam, ahogy a neve mellett világító zöld ikon (elérhető), szürkévé vált és az árnylovagom többé nem bukkan fel. Vicces, hogy Zajzon intelmei és török pasikról szóló történetei után, még mindig azt hittem, hogy én szövögetem itt ravaszan a csábítás hálóját. A tizennégy éves végzet asszonya… vajon csak nekem hangzik ez paradoxonnak?

„Nekem nem gond. Mindig is vágytam egy húgra, és bár van egy félnővérem, ő nem olyan szép, mint te. Szeretnélek megismerni. Nem túl nagy kérés, hogy megadd a számod?”

Büszkeséget éreztem, amiért felkeltettem az érdeklődését és jóhiszeműen elküldtem neki a számot. Hirtelen derült égből két töröktanárom is lett. Két jómadár, akik közül egyik sem akart tanítani, de azért elég sokat követeltek a szabadidőmből. Zajzonnak egyelőre nem tudtam felvezetni, hogy… -próbáltam megtalálni a Cemillel való kapcsolatunkat legjobban jellemző szót - de éppen ez az, nem volt semmilyen kapcsolat. Egyetlen címkével sem lehetett volna illetni azt, hogy két ember beszélget. Addig pedig minek zaklassam fel szegény Zajzit?

Cemil törte az angolt, a magyarról nem is beszélve, hiába élt itt évek óta. Azonban egy olyan tehetséggel rendelkezett, amely túlmutatott a nyelvi nehézségeken. Látott engem, Url Izabellt és mintha megragadta volna a kezem, hogy magával rántson az életébe. Az emberek rengetegféleképpen ajándékozhatnak meg; anyagi dolgokkal, szép szavakkal…de csak egyvalami számít igazán, az idő. Cem nézte, ahogy a homokszemek kifolynak a kezei közül és ő minden elfolyt percet és órát nekem adott. Nem kellett könyörögnöm egy „csak gyorsan, hogy halljam a hangod” hívásért. Ahogy visszaemlékszem a kapcsolatunkra, úgy tűnik, mintha végig a vállán gubbasztottam volna. Minden távolságot eltöröltek a videói a vaníliás pudingról, a száradó ruháról vagy éppen Szentendre macskaköves utcáiról. Órákig elbírtam nézni azt az élénkzöld szempárt a kamerában. Nem volt kedves tekintete, az arcán mindig furcsa grimasz ült és sosem lehetett eldönteni, hogy a hallottakkal van-e problémája. Mindegy mennyire kedves hangon szólt, hogy a nagybátyjáról beszélt-e, aki évtizedekkel ezelőtt nyitott itt utazási irodát, vagy pedig a saját idegenvezetői munkájáról…a pillantása üres volt és semmi nem tölthette meg tűzzel. Néha a történetei csak alapzajt jelentettek, amíg próbáltam megfejteni, hogy kicsoda ez a férfi, akinek mást mesél a szája és mást a szeme. Azt hitte arra van szükségem, hogy ártatlanul csevegjen a csí köfte receptjéről, vagy hogy leckéket adjon milyen egy rendes lány. De ugyanakkor láttam, amit láttam. A zsigereimben éreztem, hogy Cemil könyörtelen, a múltja pedig nem véletlenül tabutéma. Megbirkóztam volna a kihívással, sőt méginkább vágytam volna egy kegyetlen férfi szeretetét, aki a kedvemért lesz gyönge. Az azonban megijesztett, hogy milyen mesteri tökéletességgel játszotta a szerepét. Hibátlanul vált azzá, akire szerinte én vágytam. Csak az a kérdés, hogy miért. Engem akart megóvni vagy magát?

***

 

— Szóval? Mikor is házasodunk össze? – a hangjába némi játékosság vegyült, ami lehetetlenné tette, hogy komolyan vegyem.

— Tizennégy, tudod – célozgattam a koromra.

— Na és hány évesen vehetlek el? – Nem volt köztünk semmilyen kimondott ígéret, sőt eddig a szándékaiban sem voltam biztos. Itt volt ez a huszonhat éves felnőtt ember, aki hébe-hóba félreérthető kijelentéseket tett, hosszan a kamerába bámult és megbabonázva mosolygott. Azt hiszem kezdettől fogva izzott körülöttünk a levegő, de egyinkünk sem mert veszélyes közelségbe kerülni. Mintha attól, hogy kimondjuk a nyilvánvalót, hirtelen az valami bűnös dologgá változna. Legbelül viszont csak egy gyerek voltam, aki szeretett a tűzzel játszani. Hátradőltem az ágyban, vörös hajkoronámat a bársony háttámlának nyomtam majd felvettem a beszélgetés fonalát.

— Nem tudtam, hogy barátok is össze szoktak házasodni…

— Szükséged van valakire, aki megvéd.

Felnevettem, majd eszembe jutott Zajzon és az intelmei.

— Mi az? Nem hiszed, hogy képes lennék rá?

Elemeltem a telefont a fülemtől, hogy a szám elé tartsam. Cuppanós puszit dobtam Cemnek.

— Még csak tizennégy vagyok…