Luxus, gepárdok, iszlám és prostituáltak, avagy az Emirátusok valódi arca 2. rész

A dubaji napfelkelte általában olyan, akár egy elszürkült, vászon-lámpabura mögött pislákoló izzó. Sosincsenek éles körvonalai az égitestnek, a fénye is halvány, mint egy betegségtől fakó arc. A levegőben szálló por áttetsző függönyt húz a horizont elé. Erre a látványra ébredtem másnap, de nem tudtam értékelni a szépségét. Az ággyal szemközti ablak Al Seef óvárosára nézett, ahol pár napja Ahmed megmutatta nekem és a családomnak az újszülött kistevét. Arra gondoltam, hogy van valami közös bennem és a csöpp tevében: mindketten elárvultak vagyunk. Letettek minket egy igényeinknek megfelelő „karámban,” hagytak nekünk elég eleséget a vályúban vagy a hűtőben, és a sors gondjaira bíztak. Az ablak elég nagy volt ahhoz, hogy úgy tűnjön, Dubaj összes felhőkarcolója egyszerre kukucskál be rajta. Az „odakint” ijesztően végtelen volt, és még annál is idegenebb.

Ahmed azóta sem adott magáról életjelet, hiába hívtam szüntelenül. A lehető legszürreálisabb forgatókönyvek játszódtak le a fejemben. Talán elrabolták, és mivel nem vagyunk régen egy pár, nem tudják kihez forduljanak váltságdíjért! Ez azon kevés okok egyike lett volna, amiért hajlandó vagyok megbocsátani. Ismét ellenőriztem a Whatsapp üzeneteket, hátha azóta megjelent mellettük a kék pipa. Az applikáció szerint azonban Ahmed hét órája volt utoljára elérhető.


Mindent elkövettem, hogy feltaláljam magam. Majd’ negyedórán át hallgattam a tévében, amint egy turbános főszer az uralkodót, Mohammed Bin Rásid Ál Maktúmot dicsőíti. Következő kísérletem egy szintén arabnyelvű imaműsorra irányult, de az első kántálások után végleg elnémítottam a készüléket. Volt valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanító ebben a lakásban. A steril személytelenségében. Az üres, új bútor-illatú fiókokban, a hófehér, makulátlan ágyneműben, és a csupasz falakban, amelyek, mintha frissen lettek volna meszelve. Ez a hely egyelőre nem hordozta magán az élet lenyomatát. De akkor hol hajtotta eddig álomra Ahmed a fejét? Hol sorakoznak a szekrényben az élére vasalt kandurái? És legfőképpen, én miért nem lehetek ott? Mintha távol akart volna tartani mindentől, ami segíthet megérteni, kicsoda Ahmed Al-Dossary a valóságban. Mintha titkolt volna valamit. Mintha az egész lénye csak egy mozgó test lett volna, amit nem tölt ki egyéniség, érzelmek, múlt. Az volt az érzésem, hogy az általam ismert Ahmed nem több egy szellemnél.


Hosszú, idegőrlő csend után, pittyent egyet a mobilom. Csatolt képek érkeztek, talán egy szálloda tervei. A digitális rajzok sora után állt egy kicsit sem barátságos utasítás is: „Küldd tovább apukádnak, hárommillió dollár kell a projektre!”

Azt hiszem, elérkeztünk oda, hogy megvitassuk, tényleg minden bronzbőrű, arab szépség az üzleti élet hőse-e. Elgondolkoztatok már azon, hogy miért csak az Emirátusok arabja ilyen sikeres, dörzsölt, tehetséges, ha pénz-zsonglőrködésről van szó? Dubaj az Emírségek közt is előkelő helyet foglal el, ha a gazdasági mutatókat figyeljük. Rövid idő alatt emelkedett ki a sivatag hullámzó dűnéi közül, és kisvártatva a világ legnagyobb kutyáinak táljából evett. Nemcsak, hogy beleszól a gazdasági hatalmak játszmájában, de napjainkban igen komoly alakítója is azoknak. Dübörgő turizmus és kedvező adózási feltételek csábítják a Közel-Keletre a külföldi befektetőt. Az arabok azonban nem akarják aprópénzért eladni amerikai és orosz oligarcháknak az országot. Amióta a nyugati üzletemberek fantáziát látnak Dubajban, megszületett egy törvény, amely kimondja, hogy az országban történő cégalapítás csak akkor lehetséges, ha a külföldi tőkés 51% tulajdonrészt ad egy helyi, dubaji állampolgárnak. Na, de hogyan is néz ki mindez a gyakorlatban?


Idehaza azt szoktuk mondani, hogy az ember „két szép szeméért” egyetlen malom sem kezd őrölni, de még a tevekaraván sem indul csoszogásnak. Nos, az Emirátusokban ez épp ellenkezőleg működik. Egy mogyoróbarna, keletiesen szűk szempár és egy dubaji útlevél elég lehet az üdvösséghez. Az öltönyös, angol fickó kiszáll az Emirates repülőjéből, hóna alatt egy zsák pénz, amit, ha arab földön kíván kamatoztatni, egy arab közbenjárására szorul. Az Ahmed-féléknek nem kell véres verejtékkel előteremteni az indulótőkét a vállalkozásukhoz. Rendszerint a befektetőt sem nekik kell felhajtaniuk, hiszen az kényszerűségből maga kopogtat az ajtón. Ezt jelentette Ahmed számára a „bizniszelés”. Odatelefonált a hivatalba, a bírónak, valamelyik emiráti haverjának, megszerezte az építési engedélyt, kiparcelláztatta az áhított földterületet… Anélkül, hogy a saját párnájából egy fillért elő kellett volna húznia, 51%-os, többségi tulajdonjogot kapott minden általa „pártfogolt” cégből. A hülyének is megéri, nem igaz? Az ügyfelei zöme szállodában utazott, de üzletelt orosz gyémántbánya tulajdonosokkal és amerikai nagyiparosokkal is.


Amint meglátta az apámat, újabb potenciális áldozatot vélt felfedezni benne. Miért ne üthetne két legyet egy csapásra? – gondolta. Éppúgy udvarolt apámnak, mint nekem. Hiszen, ha őket közös vállalkozás köti össze, az nemcsak újabb pénzkereseti lehetőség Ahmed számára, de engem is könnyebben magához láncolhat. Azzal azonban nem számolt, hogy velem ellentétben, apám nem egy tizenéves leányka. Nehéz lenyűgözni, pénzt kicsikarni belőle egy egyhetes ismeretség után, pedig egyenesen lehetetlen.


Roppant érzelmes lélekre vall, hogy miután magára hagyott egy védtelen nőt, aki órákon át próbálta elérni, volt pofája egy ilyen kéréssel előrukkolni. Egy arab nő talán nem merte volna elszámoltatni, de én válaszokat akartam.

„Miért mentél el szó nélkül? Felfogod, hogy mennyire megijedtem?! Egyáltalán hol voltál egész éjjel?”
„Nem szerettelek volna felébreszteni. Dolgoznom kellett. Vacsoránál találkozunk.” – érkezett a kimért felelet.

Nem is törekedett rá, hogy kreatív, netalántán hihető magyarázattal tömje be a szám. Vacsoránál? – kaptam a fejemhez. Majdnem visszaírtam neki, hogy addig mégis mi a fenét kezdjek magammal. Ekkor azonban eszembe jutott a bankkártya, amit azért adott, hogy semmiben se szenvedjek hiányt. Tegnap még nem értettem, miért szenvednék bármiben is hiányt, ha végig mellettem lesz. Most kezdtek csak értelmet nyerni a szavai. Pechére belém több kreativitás szorult. Azon morfondíroztam, hogy talán megérné felöltözni, majd szórakozni egy csöppet. Mindig szerettem feszegetni a határokat. Miért lenne ez másképp a kártyalimitek esetében? Úgy hallottam, Dubajban nagyon pöpec autószalonok vannak…


Folytatás következik!

140 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése