Elif Shafak és a szúfizmus

Ti mit gondoltok, léteznek könyvek, melyek elemi, misztikus erővel formálják át a szemléleteteket? Találkoztatok már esetleg ilyennel?


"A szerelem 40 szabálya" olvasása közben próbáltam megfejteni, mi okozhatja a varázst. Hogy vajon miért érzem úgy, ez a történet más szinten szólít meg, mint a korábbi ezer. Az író, még ha éppen olvasó is, élesebb szemmel elemzi a szöveget. Tudni akartam, miben rejlik Elif Shafak mágikus szavainak az ereje. Az írás nem az alkímiához hasonlatos áltudomány. Vannak szabályai, és praktikus fogások, melyeket, ha ügyesen alkalmazunk, a befogadó élménnyel gazdagszik. De a sok "szaki" közt, miről ismerszik meg a művész? Shafak gondolatait ízlelgetve az fogalmazódott meg bennem, hogy kétségkívül nem Petőfi az utolsó, szabályoknak nem engedelmeskedő, ösztönös zseni. Elif Shafak A szerelem 40 szabályában nem pusztán beszélt a miszticizmusról. A miszticizmus illatos, forrón lüktető, lélegző megtestesülése ez a regény. Semmi sem egyértelmű, vagy túlságosan direkt. Az egész könyv egy hatalmas, kibontatlan kérdés, a választ pedig nem a csattanó adja meg. A saját mélységeinkbe kell alámerülnünk, hogy végül kibogozzuk önmagunkat. A szerelem 40 szabálya valójában egy szellemi utazás.


Elif Shafakot 2017-ben a Politico beválasztotta azon tizenkét személy közé, akik jobb és élhetőbb hellyé tudnák változtatni a világot.

Régen azt hittem, hogy az írás önmagában a cél. Hogy írjak bármiről, amíg az nyomtatásban jelenik meg, nem vágyom majd többre. Sznobnak tartottam azokat, akiket ez nem elégít ki. Aztán egy nap rádöbbentem, hogy az írás csak egy eszköz. Olyan, akár egy díszes porcelán edény. Lehet szép önmagában is, de a létezése akkor nyer igazán értelmet, ha ízletes étel tölti ki.

Elif Shafak nem csupán a mesélés koronázatlan szultánája. Könyveiben hihetetlen szociális érzékenységgel mutatja be a társadalom peremén élők sorsát. Többségében alulreprezentált, tabu témákat karol fel, és sző belőlük szívfacsaró történetet. Lelkes aktivista, az emberi jogok védelmezője. A következményektől függetlenül, mindenfajta igazságtalanság ellen felemeli a hangját. Miután egyik regényében az örmény népirtásról írt, kénytelen volt elhagyni Törökországot és Angliába emigrált. Munkássága nem csak a bennem élő írót inspirálja, de a feminista, érvényesülni vágyó nőt is.


A regény címében szereplő "szerelem" szó, bár romantikus mű látszatát keltheti, valójában a szerelem egy sokkal elvontabb formájára utal. A szerelem egy folytonosan áradó, hullámzó tenger. Egyszerre morajlik a bensőnkben, és merülünk el benne az univerzum összes teremtményével együtt. Az Isten iránt érzett hatalmas és mámoros szerelem mindent egyesít és összeköt a világban. A legerősebb rendezőelv.

A regény ráébresztett, mennyire leegyszerűsítve használjuk a kifejezést. A szerelem határtalan, ezáltal a benne rejlő lehetőségek is határtalanok. Az, hogy a szerelem intenzitásának, misztikus jellegének mely' fokozatát éljük meg, a lelki felkészültségünktől függ.


Kik a szúfik?


A szúfizmus az iszlám misztika hiedelem- és szokásrendszere. Sok muszlim hívő ezen az úton, Isten közvetlen, személyes megtapasztalása által próbál rálelni Isten szeretetére és megismerésére. Legfontosabb sajátságuk, hogy döntő többségükben az iszlám követőinek vallják magukat, illetve erősen misztikus jellegű irányzatokként az iszlám ezoterikus igazságát hirdetik. A szúfizmuson belül többféle misztikus út vezet az emberi és isteni természet megismeréséhez, az isteni szeretet érzésének átéléséhez, és az igazi bölcsességhez. A szúfik számára a személyes megtapasztalás a valódi tudás kulcsa.

Többnyire Allah nevének vagy a Korán sorainak ritmikus ismétlései, éneklés, tánc és zeneszó mellett révednek el a transzcendens megtapasztalás élményében.



"Volt egyszer négy útitárs, egy perzsa, egy arab, egy török és egy görög. Egy kisvárosba érkezvén megéheztek, de sehogyan sem tudták eldönteni, mit kezdjenek a pénzükkel. A perzsa azt javasolta, hogy vegyenek rajta "engür"-t, mire az arab azt mondta: "Az meg mi a fene? Nem kérek belőle. Vegyünk inkább "ineb"- et!" A török ragaszkodott hozzá, hogy "üzüm"-öt, a görög viszont mindenre legyintve, makacsul "ingabil"-t akart venni. Nem telt bele sok időbe, veszekedésbe torkollott a nézeteltérés. Nagy sokára megértették, hogy tulajdonképpen mind a négyen ugyanazt akarják. A saját nyelvükön mindegyikük szőlőre vágyott. Aztán újabb vita robbant ki amiatt, hogy mindegyikük a saját hazája szőlőjét tartotta a legtöbbre, és abból akart venni, ki feketét, ki zöldet, ki fehéret, illetve lilát. Szerencsére épp arra járt egy lelkeket kibékítő szúfi. A veszekedés hallatára vett egy-egy fürt szőlőt mindegyik fajtából. A fürtöket egy tálba tette, és összenyomta a szőlőszemeket. Kipréselte a szőlő levét, megitatta az utazókat, majd eldobta a szőlő héját. Tudniillik a gyümölcs veleje a fontos, és nem a külseje."
80 megtekintés0 hozzászólás